Mikor először találkozunk Krisszel, csak nem szólt, csak szimplán NÉZETT, úgy tanulmányozta környezetét, mint ahogy egy érdeklődő biológus vizsgálja a nagyító alatt fel-alá masírozó bogarakat.

Csendben, szemlélődve, furcsa tekintettel nézte az uruguyai-utrechti, fülbevalós fazont, aki furcsán, zsézve beszélt, akit senki nem értett. Krisz két évig némán leste a hosszú hajú, borostás argentin gyereket, a Peru és Kolumbia közt félúton pár évet az Alföldön töltött, kokainról épp lejött melákot, meg azt a vékonydongájú, hosszúra nyúlt diszkós srácot, aki balos agitátorként már akkor is sokat hivatkozott családja proletár múltjára.

Nem szólt. Nem kérdezett. Csak nézett. Szótlanul, okos szemekkel méregette a kacér, vihogó debreceni triót, a vecsési, álprűd csoporttársnőt, a valós pálmákat, a plat-tónokat, csak gyűjtötte az információkat, szívta magába a tényanyagot.

Immár nála a tudás.