Borisz Leontyevics Gorbatov: Donyeci bányászok

Gorbatov könyve a sztálinizmus fénykorának Donyec-medencéjébe vezeti az olvasót, a Krutája Marija-bányába, ahol is hőseink, az 1930-ban még komszomolista, majd 1935-re igazi sztahanovista vájárok, Viktor és Andrej az eltelt évek alatt kezdő vájár-tanoncokból valóságos hősökké avanzsálnak: a kommunista munka hőseivé. A szerző heroikus módon ábrázolja a donyeci bányászok életét, akiknek nem csupán a széncsatában kell győzedelmeskedniük, a munka anyagi és emberi feltételeit jobbá tenniük, de a szűklátókörűség, a kispolgári csökevények ellen is állandó harcot kell vívniuk. Eközben bepillanthatunk hőseink mindennapi életébe is, melyet természetesen a szerelem sem kerül el... A könyv utolsó fejezetében pedig Andrej és Viktor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 18. évfordulója alkalmából meghívást kapnak Moszkvába, a Vörös térre, a Kremlbe, ahol találkoznak többek közt Sztahanovval és - magával Sztálinnal. A regény a kommunista optimizmus, a munkás heroizmus igazbecsű darabja.

Néhány idézet a műből:

"Az ember mindenre képes! Milyen szép, milyen igaz mondás! - gondolta örömmel Andrej."

"Jön már az új, erős idő,
Hallom a csörömpölő vas-zenét:
Páncélzatát. Egy ember küldi föl
Játszva egész bánya szenét..."

"A kitűzött határidőket teljesítették. Az emberek most aratták erőfeszítéseiknek első eredményeit. Az ábránd valósággá vált. Az elképzelés testet öltött, a kék fénymásoló papirosra felvázolt terv élő várossá vált a tegnapi sivatagban."

"Viktor balkezével a támfákra támaszkodva, eleinte sekélyen aláréselt, aztán lefejtette a felső sarkot és leomlasztotta a réteget. Előbb a szén felső rétegét fejtette le, aztán visszatért és az alsó réteget bontotta ki. Ezalatt éberen ügyelt, hogy ne tompuljon el a fejtőnyárs éle, ne ragadjon be a fejtőkalapács; kicserélte a fejtőnyársat, megkente az olajozóból a fejtőkalapácsot; méterről-méterre közeledett a kitűzött cél felé, fejtette a szenet..."

"Ordzsonokidze elvtárs távirata. Ma kaptuk. Hangosan olvasd."

"Hol van Sztahanov, hol van? Melyik az?"

"- Mit gondol, Voronyko elvtárs - kérdezte váratlanul [Sztálin], és szemében vidám szikrák sziporkáztak - eljutunk mi, maga meg én, eljutunk mi a kommunizmusba?
- Ebben az egész munkásosztályunk szentül hisz! - felelte fellelkesülten Andrej.
- Én is azt hiszem: eljutunk! - mosolygott Sztálin. - Csak az szükséges, hogy országunkban mindenki Sztahanov-módra dolgozzék.
- Sztálini-módra... - suttogta Andrej alig hallhatóan.
Sztálin bizonyára nem is hallotta meg. Félig az ablak felé fordult, meggyújtotta kialudt pipáját és néhány pillanatig tűnődve nézte a kremli fenyőket, amelyeket csillámló zuzmara vont be.
Andrej felállt. Tudta, hogy már ideje távozni, de ugyanakkor maradni is szeretett volna. Drága volt minden perc, amelyeket itt, Sztálinnál töltött. Soha életében nem felejti el ezeket a perceket!
- Köszönöm, Ioszif Visszárionovics! - mondta halkan és bensőségesen.
Sztálin megfordult, odament hozzá.
- Én köszönöm... magának! - mondta melegen és kezet nyújtott."

Új Magyar Könyvkiadó, Budapest 1952. Oldalszám: 366