José Luís Peixoto: Egyetlen pillantás nélkül

Fordította Bense Mónika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 300 oldal, 1800 Ft

Felnőttként is fontos olyan történeteket hallanunk, olvasnunk, melyekben létezik a rokonszenves jó és a legyőzendő gonosz. A történet sodrásában a felszínen együtt haladhatunk a szereplőkkel, mélyebben rátalálhatunk saját történetünk analógiáira. Ahogy a mesebeli sárkány a saját szorongást jelenítheti meg, a megszelídítésre váró róka segíthet árnyoldalunk elfogadásában. Bármily félelmetes, szomorú vagy meghökkentő is legyen a történet, gyógyírként hathat olvasójára - mint az álomban is -, valóságos kockázat nélkül kínál megoldást.

José Luís Peixoto Egyetlen pillantás nélkül című regénye számomra inkább a mese fonalán halad, és erősen emlékeztet a mágikus realizmusra: szereplői archetipikusak, tere egy falu, mely bárhova helyezhető, akár maga lehetne az egész világ, ideje kortalan - múlt-jelen-jövő szövedéke. Összességében csaknem tökéletesen García Márquez-i, de mégis egyéni, új hangon szól.

Peixoto falujában élt egyszer egy José nevű pásztor, akinek meg kellett küzdenie feleségéért az Óriással. A szörny többször "elcsinálta" már - a falu asszonyainak szavával élve - szerelmét, és ezt megtorlandó száll szembe a gonosszal, aki ízzé-porrá zúzza csontjait. Ez a kezdet és egyben a vég, mert bár a mese több szálon fut tovább, az egészséges (sic!) férfiak és nők örök küzdelmüknek és magányuknak válnak áldozataivá. Magányban születik José fia José is, vagy unokatestvére, Salamao. Asszonyaik szintén szótlanul és magukban zártan élnek. A nyomorékok azonban, akiket a többi falubeli szájára vesz, ha csak egy rövid időre is, de megtalálják boldogságukat. Például az ujjuknál összenőtt sziámi ikerpár, akiknek alakja emlékeztet Thornton Wilder ikreire: saját, állatihoz hasonló nyelven beszélnek egymással, szerelmesek lesznek egy asszonyba, és tragikus halállal halnak egymás után; vagy a nyomorék asztalosmester feleségül veszi a vak prostituáltat (aki, mint García Márqueznél, a falu férfijait bevezeti a testi szerelem ismereteibe). Amíg tehát az erőtől duzzadó férfiak és nők képtelenek a teljes életre, addig a testileg csonka vagy más társaik megtalálják a nyugalmat és békében halhatnak meg (még ha saját kezük által is).

Peixoto meséje nem mentes a brutalitástól, a kegyetlen és naturális halálleírásoktól, de mindezt értelemmel és indokoltan illeszti bele a cselekménybe, nem önkényesen és hiábavalóan ijesztgetve az olvasót. Elfogadható az is, hogy némely szereplőjénél jobban elidőzik. Az már kevésbé elfogadható, hogy a második fejezet lassú és színtelen. A szöveg nagy erénye ugyanakkor a belső repetíció: a már-már a lírába hajló elismételt mondatok, melyek erősítik a szájról szájra szállás hagyományát. Ez a forma - az elbeszélés továbbadása -, még izgalmasabbá teszi a szöveget, hiszen a szereplők szinte egymástól veszik át a szót, majd szólalnak meg saját hangjukon, hogy később továbbadják a történet fonalát a következőnek. Így a sokszínű hangzásból rajzolódik ki a teljes cselekmény, melyben a halandók mellett egy állandó alak jelenik meg - a démon.

Érdekes a műben az ördög karakterén elidőzni, hiszen oly sokféleképpen találkozhatunk szerepével az irodalmi kánonban is. Peixoto démona eleinte félelmetes, kicsit Azazello, akinek csak az a szerepe, hogy felhívja az intrikákra a figyelmet, de később igen együgyűnek kezd látszani, ahogy mindig csak mosolyog és semmi mást nem tesz, mint összeadja a házasulandókat. Több, ehhez hasonló szereplőt mutat be, és kérdést sugall a szerző: például, hogy miért csak a férfiaknak van nevük.

A rendhagyó kérdések mellett ebben a mesében is erőteljesek a szimbólumok: a számok - 3, 7 -, a szombat, a bor, a férfiak lemosdatása, a szakácsné főztje, a nevek jelentése. Itt van például Gabriel, aki a 150. életévén túl valóban olyan, akár az őrangyal, bár inkább szemlélődik és csak nagyon ritkán, indokoltan figyelmeztet. Egy másik, a háttérben megbúvó és visszatérő alak "a férfi, aki egy ablaktalan szobában ül és ír" - lehet maga a szerző. A szereplők azonban mind gondolkodó férfiak és asszonyok, akikben megvan a vágy arra, hogy megváltoztassák életüket, de a cselekvésig nem jutnak el. Gondolataikat és kétségbeesésüket állandóan halljuk a szövegből, sokszor már oly erősen, hogy szinte azonosulunk velük.

A legfontosabb ilyen hang azonban, mely bennünk is előhívhatja a mélyen elmerült képeket, a láda hangja. Azé a ládáé, mely szavaival két asszonyt is fogva tart - bár nem egy időben, hanem harminc év különbséggel -, naphosszat ülnek mellette, elfeledve a külvilágot is. S melynek csábító vonzásában olykor-olykor mi is szívesen elidőznénk, hiszen ez a hang az, amely a tudattalanunkból szól: "talán fény lakik az emberben, talán valami világosság, az embert talán nem a sötétség szülte, és a bizonyosság nem más, mint lágy fuvallat az ember bensejében, és az ember nem más, mint a benne lakó bizonyosság".

S bár, ahogy Macondo, ez a falu is örökre eltűnik, Peixoto meséje mégsem ér véget, mert a láda hangja bennünk kántálhat tovább.

(Fenti írás forrása: Balikó Helga: A láda hangja c. írása az ÉS-ben: http://www.es.hu/print.php?nid=17898)

horvathpress értékelés: A könyvet semmi esetre sem ajánljuk olyanoknak, akik az öngyilkosság gondolatával kacérkodnak, de még ragaszkodnak kicsit az élethez. Csak olyanoknak ajánlott, akik már nem kívánnak a földi siralomvölgyben tovább vegetálni, s szilárd elhatározásuk, hogy a könyv utolsó sorainak elolvastával azonnal ciánt vesznek be és főbe lövik magukat. Csupán néhány idézet:

"Azt gondolom, talán marokkal szórják a szenvedést a tömegre, a java talán csak néhányukra hullik, de kevés vagy semmi sem jut a többieknek."

Nyilvánvaló, hogy a könyv öngyilkosságra gondoló leendő olvasói már előre besorolták magukat azon néhány szerencsétlen közé, akikre a világ össz-szenvedésének java hullik. -horvathpress-

"Az óriás meg rajtam, s azt mondja, kurva. A fülembe súgja: kurva."

Hallatlan izgalmas a történet fejezetei során, hogy több szereplő beszél egyes szám első személyben. Igazi kihívás kibogozni, éppen ki beszél. Akik csak az öngyilkosságra tudnak gondolni, azoknak különösen nehéz feladat. Főleg úgy, hogy már nem lesz esélyük újraolvasni a könyvet. -horvathpress-

"A démon mosolyogva, zsoltáros hangon olvasta fel a veretes mondatokat, és a testvérem belebolondult a szakácsnéba."

Hát, bizony: ebben a faluban démon és óriás hétköznapi jelenség. -horvathpress-

"Azt gondolom: talán fény lakik az emberben, talán valami világosság, az embert talán nem a sötétség szülte, és a bizonyosság nem más, mint lágy fuvallat az ember bensejében, és az ember nem más, mint a benne lakó bizonyosság."

Öngyilkosjelöltek, figyelem: az emberben nem lakik fény, nincs benne világosság. Az ember a sötétség szülötte. Ez a bizonyosság. -horvathpress-

"A gazdagok házában, a nagy folyosón José asszonya csak ült a ládába zárt hang előtt, és hallgatta: lehet, hogy az égbolt egy édesvizű óriás tenger, s lehet, hogy nem is az ég alatt, hanem fölötte élünk; lehet, hogy pont fordítva látjuk a dolgokat, a föld maga az égbolt, és amikor meghalunk, mikor meghalunk, talán csak belezuhanunk az égbe."

Egy olyan faluban, ahol ujjuknál összenőtt sziámi ikrek, óriások és démonok szaladgálnak, az ilyen gondolatok teljesen normálisak. -horvathpress-

"Már a téren vagyok. Belépek a kocsmába. A söntéspult egyik végén a démon mosolya. A másikon a plafon alatt görnyedező óriás."

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. -horvathpress-

"Az ujjunkon keresztül, mely összeköt minket, a halálod lassan belém szivárog, mint a terjedő betegség."

Valljuk be, szar lehet úgy meghalni, hogy annak oka az ember saját ujjához nőtt halott sziámi ikertestvére, aki már leélte saját életét és most a másikon a sor. Nehéz lehet úgy élni, hogy egy hullával van összenőve az ember. Inkább a halál. -horvathpress-

"Beledugta a fejét a hurokba, aztán megszorította a nyakán. Nem nézte meg a világot utoljára. Csak előrelendült. Nagyot roppant a nyaka, ahogy a csontok elváltak egymástól. Néhány pillanatig még himbálózott, aztán függőleges helyzetben mozdulatlanná vált, ahogy a szellő sem mozdult a föld felett. Egy veréb épp arra ugrált, ránézett, és látta reményvesztett, üres tekintetét, az üres kezet, aztán felszállt az ég felé."

És ez még csak az kötet első fele...aki eddig a pontig nem végzett már magával, annak a horvathpress további sikeres önsorsrontást kíván, a kötet második felének elolvastával pedig csak egyet tehetünk: belátjuk, hogy az élet értelmetlen, s már az első rész elolvasása után fejbe kellett volna magunkat lőni. Az alábbi néhány sorral kívánunk a műértő olvasóközönségnek José Luís Peixoto nem éppen leányregényéhez kellemes további himbálózást a kötél végén:

"Vége lett a világnak. Nem maradt utána semmi. A bizonyosságok sem. Az árnyékok sem. A hamu sem. A mozdulatok sem. A szavak sem. A szerelem sem. A tűz sem. Az ég sem. Az utak sem. A múlt sem. Az eszmék sem. A füst sem. Vége lett a világnak. Egyetlen mosoly nélkül. Egyetlen gondolat nélkül. Remény nélkül. Vigasztalás nélkül. Egyetlen pillantás nélkül."

-horvathpress-